Egy hullámhosszon

„Tekergetitek egymás gombjait, pedig csak

a saját gombodat érdemes tekergetni.”

Én azt tapasztalom, hogy amikor közös hullámhosszon vagyunk Hajnalkával, minden rendben van. Az élet gyönyörű, és boldogok vagyunk. Mosoly, nevetés, derű vesz körül, minden sikerül, és ha nem, hát annyi baj legyen. A bakin is lehet nevetni, a nehézségeken is túl lehet lépni.

Ám ha nem vagyunk közös hullámhosszon…

Minden családban vannak jó percek, és vannak nehezek. Nem csupán percek, hanem órák, napok, hetek és hónapok, néha évek is. Változnak a körülmények, a lehetőségek, a kapcsolatok. Néha nem könnyű alkalmazkodni. Ez igaz. Ám egy férfi és nő kapcsolata nem kell, hogy a jó időktől és a rossz időktől függjön. Már csak azért sem, mert ha egy házasság elromlik a rossz időkben, akkor – gyakran, nagyon gyakran – a jó időkben sem jönnek helyre a dolgok. Nem így van?

A jó kapcsolat viszont kincs. Őrizni kell, vigyázni kell rá!

Persze ez mindkét fél felelőssége, de egymásra várni, egymásra mutogatni megint csak felesleges. Sőt. Ártalmas is.

Amikor frusztrált vagyok, és nézem a feleségemet, látom, hogy nem tökéletes. Annyi hibát vagyok képes fölfedezni. És értetlenkedem magamban (és milyen jó, ha csak magamban). „Hihetetlen, hogy nem tud odafigyelni!” „Nem hiszem el, hogy megint ezt csinálja.” És azt képzelem (ilyenkor), hogy ha Hajnalka képes lenne megváltozni, ha erőfeszítéseket lenne hajlandó tenni, akkor minden rendben lenne. „De nem tesz!”

És átélem a tehetetlenség érzését. „Hiszen az ő kezében van a boldogságunk!” És elönti az agyamat a vörös köd. „Ha ő nem, hát nekem jó így is!”

Ismerős ez a folyamat?

Úgy gondolom, a nők fejében is lejátszódik valami velünk kapcsolatban. Talán nem pontosan így, talán egészen másként, de olykor bizonyára elégedetlenek velünk. Hajnalkán legalábbis felfedezek olykor valami gyanúsat. Olykor olyan furcsán néz! Elképzelhető lenne, hogy néha én sem vagyok tökéletes? (Ezt a kérdést olvastam valahol, magamtól talán soha sem jut eszembe, hogy föltegyem magamnak.)

Amikor egy hullámhosszon vagyunk, nem látom a hibákat. (Az egy hullámhossz alatt a szeretet hullámhosszát értem. Ez az egyetlen hullámhossz, amin létezni érdemes. Így van ez akkor is, amikor egyedül vagyok.) És ő sem látja a hibákat. Illetve nem látjuk azokat hibáknak, hanem személyiségvonásoknak. Egyedi tulajdonságoknak. Kedves apróságoknak, mint ahogy azok is.

De hogyan legyünk egy hullámhosszon? Hogyan érhetném el, hogy Hajnalka rám hangolódjék?

Néha úgy látom Hajnalkát, mint egy rádiót. Tekergetem a gombokat, és megpróbálom megtalálni azt a hullámhosszt, ami nekem tetszik. Néha sikerül is elérnem ezt valami módon, de egyszer csak gondol valamit, és átkapcsol magától. Próbálom újra. És újra, és mindig ugyanez a végeredmény.

És rájöttem lassan (vagy ezt is olvastam valahol?), hogy a saját gombjaimat kell, tekergessem, ha közös hullámhosszt akarok. Én kell, ráhangolódjak az ő hullámhosszára, és ezt teszem.  És bízom Hajnalkában, hogy ő is ezt teszi. Ő is igyekszik megtalálni az én hullámhosszomat.

Hihetetlen, hogy így működik?

Számomra nem ez a hihetetlen. Számomra az a hihetetlen, hogy hosszú éveken keresztül akadályozott meg az egóm (és persze az ő egója is) abban, hogy ne a büszkeség, ne a nyerni vágyás, az uralkodási hajlam, a vitatható igazságérzet, az elmémmel való azonosulás, és még mennyi minden irányítsa az életemet, amiről persze azt gondoltam, hogy én irányítom.

És csodálkoztam, hogy úgy jártam néha, mint aki kétszázzal akar bevenni egy hajtűkanyart egy keskeny úton, ráadásul szervókormány nélkül.

Oldal: Egymásra hangolódva
Férfiak a nőkért - és a családért - © 2008 - 2024 - men-for-the-women.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat